-    Én tényleg nem… Képtelen vagyok.

Ilinore hátravetette átnedvesedett haját, sarkát mélyen az ágy szövetébe nyomta. Újabb fájdalomhullám érte el, arca, ha lehet, még jobban elsápadt. Egész teste megfeszült, akár a felajzott íj. Borzalmasan szenvedett és ezt nemcsak a vajúdás okozta.

Sírt, a könnyei átáztatták fiatal arcát, szőke hajába szivárogtak. A lelke sajgott, mintha éppen kitépni készülne a szívét.

- Ó, dehogynem, kedvesem! – mondta a sötét bőrű, idősebb nővér. Nyugtatónak szánt mozdulattal kisöpörte a szeméből az odatapadt tincseket. – Ma már nagyszerű otthonok vannak a hozzád hasonló, fiatal lányoknak. Segítenek majd neked. – Megszorította a kezét, közben a szülést leste.

 - Nem érti… Én nem… Képtelen vagyok vigyázni rá. Nem tudom megvédeni őt.

- Kitől? – értetlenkedett a nővér.

- Meg fogja találni, nem engedheteeem! – sikoltotta, ahogy az új görcs elérte.

A kisbabája teljes erőbedobással nyomult kifele belőle. A végén már annyi ereje sem maradt, hogy sikoltson vagy sírjon. A szülésnek szent dolognak kellett volna lennie, nyugodt körülmények között kellett volna lezajlania, neki pedig örülni, hogy új életet hoz a világra. De nem tudott. Csak arra tudott gondolni, minél előbb préselje ki magából azt, hogy el tudjon menekülni innen, el tudja rejteni a világ elől. Főleg Ő előle.

- Meg fogja ölni… - szipogta. A látása kezdett elhomályosulni, pont mikor az orvos felkiáltott.

- Egy egészséges kislány… - A baba hangosan sírni kezdett, de Ilinore már nem halotta. – Túl sok vért veszít. – Átadta a csecsemőt, ő maga újra Ilinore-hoz fordult.

Már késő volt. A gépek hangosan felsikoltottak, a szülőszobában zűrzavar alakult ki, az újszülött teli torokból üvöltött, mintha megérezte volna anyja halálát.